Személyesen is erős kötődésed van a MOME-hoz, már az Iparművészeti Főiskola idején is itt voltál. Több korszakát is ismered az egyetemnek hallgatóként, később oktatóként, intézetvezetőként, most pedig megbízott rektorként. Mit jelent számodra ez az intézmény? 

A legkorábbi élményeim 1989-ből vannak. Akkor lettem itt elsős, már volt egy építészdiplomám és némi munkatapasztalatom, tehát szakmailag valamennyire kialakult személyiségként érkeztem. A műszaki egyetemen jelentős tudást kaptam, de volt bennem egy óriási hiányérzet, elsősorban művészeti szempontból. Az akkori Iparművészeti Főiskola olyan közeg volt, ami nekem nagyon bejött: rengeteg tehetséges ember vett körül, ikonikus tanáraim voltak, lenyűgöző diáktársaim, akikre igazán rá tudtam csodálkozni. Az egész intézmény nagyon közvetlen és személyes, emberarcú volt, tele alkotóenergiával és tettvággyal. Úgy éreztem, hogy kicsit hazaérkeztem. Számomra akkor a fejlődés és a szakmai otthonra találás lehetőségét jelentette, és azt hiszem, ma is ezt jelenti. 

Azóta nagyon más lett a világ, de egy dolog változatlanul fontos: az egyetemi autonómia. Miért elengedhetetlen? 

Egy egyetem akkor tudja a legjobb teljesítményt nyújtani, ha autonóm a működése. Ha vannak saját belső motivációi, értékei, amelyek mentén dolgozik, és nem kívülről akarják rángatni különböző tervek vagy ideák mentén. Az autonómiának az egyetemen belül is vannak szintjei: a különböző egységek autonómiája, az oktatói vagy kutatói autonómia. Sajnos sokat sérült mindez az alapítványi működés során, az akkori, túlzottan központosított modell rendkívüli módon beavatkozott az egyetem életébe. Mára számos részét sikerült visszaállítani, szervezetileg és tartalmilag is dolgozunk a kiszélesítésén. 

Ennek egyik záloga a Szenátus egészséges működése. Hogyan maradhat valódi döntéshozó szereplő? 

A Szenátus jogait már a megbízott rektori időszakban kiterjesztettük a többkörös szavazáson, az oktatói oldal és a választott – nem delegált – szenátorok többségén keresztül, a jövőben pedig szeretnénk még nagyobb mozgásteret adni neki. A jogok viszont kötelességek is. A demokratikus működés annak a kultúrája is, hogy a kellő körültekintéssel, önreflexióval és bizalommal megszülető döntések valódi felhatalmazást jelentsenek. Amikor egy közösség érdemi vitákon keresztül jut el a döntéseihez, akkor ezek nem adminisztratív aktusok, hanem közös értékeket fejeznek ki, és irányjelzőként működhetnek az egyetemen. 

A programodban hangsúlyosan megjelenik a részvételiség. Hogyan maradhatnak hosszú távon motiváltak az érintett szereplők? 

Azt gondolom, elsősorban a visszacsatolásokon múlik, hogy fennmarad-e a közösségi működés. Ha az emberek érzik, hogy a döntéseik nyomán valami megvalósul, akkor fenntartható az aktivitás. Ehhez a cselekvésen túl transzparenciára és megfelelő információáramlásra van szükség, például olyan értékelő alkalmakra, amikor közösen megéljük: ezt határoztuk el, ez történt, és ezek lettek az eredményei. 

Hogyan jelenhet meg mindez a konkrét döntéshozatalban? 

Egy-egy kérdéskör végiggondolásába és a döntéshozatalba szeretném bevonni a MOME-társadalom különböző kapcsolódó részeit. Ez nem azt jelenti, hogy ne tudnék dönteni, hanem azt, hogy fontos számomra, hogy a meghozott döntések be legyenek ágyazva. Olyan döntések, amelyeknek az elfogadottságát az is segíti, hogy a fejlesztésük során együtt dolgoztunk a releváns közösségi és szakmai csoportokkal. 

Úgy tűnik, ez már nemcsak szervezetfejlesztési kérdés, hanem kultúraformálás, kultúraépítés is. A belső átalakulás egyik meghatározó szereplője a MOME FRONT volt, az elmúlt másfél évben egy demokratikusabb, párbeszéden alapuló működésmód épült ki. Ennek értékeit, eredményeit érzékelhetően te is fontosnak tartod... 

Az elmúlt időszak lényeges kérdéseket hozott felszínre, a hallgatók aktivitása sok szempontból tükröt tartott az egyetem közössége számára. Jelentős lépéseket tettünk meg az egyetemi autonómia helyreállításában, ezeket a jó gyakorlatokat pedig őrizni, fejleszteni kell. Nagyon hálás vagyok azoknak a hallgatóknak, a HÖK-nek is, akik a rektorválasztási folyamatban is aktívan részt vettek, kérdésekkel, felvetésekkel, háttéranyagokkal és viták szervezésével támogatták a közös gondolkodást. Számomra ez annak a jele, hogy a MOME olyan közösség, amely aktívan kívánja alakítani a működését. Ez komoly felelősséget is jelent, mert a részvételiség akkor működik jól, ha a kérdések, viták, visszajelzések és döntések egymásra épülnek. 

A kultúraépítés másik fontos területe az etikusabb egyetemi közeg kialakítása. Megbízott rektori működésed során kezdődött el a Helyzet van eseménysorozat is, amely ezt tűzte ki célul.  

Ezek egy szervezeti kultúra alapkövei, beletartozik az etikus és biztonságos környezet, ahol a mester–tanítvány, oktató–hallgató viszony egészséges, és ahol a bántalmazás semmilyen formában nem megengedett. A cél az, hogy az egyetem olyan közeg legyen, ahol a minőségi szakmai teljesítmény, az autonómia, a bizalom és a biztonságos működés nem egymástól különálló ügyek, hanem ugyanannak az intézményi kultúrának a részei. 

Más intézmények számára is átadható, hogy miképpen építi újjá az egyetem belülről önmagát? Fontosnak tartod, hogy ez a tudás kifelé is láthatóvá váljon?  

Szerintem nemcsak a MOME számára fontos tudás az ebből továbbvihető tanulság, tapasztalat, hanem a teljes felsőoktatási szektor számára. Emellett az alaptevékenységünket illetően is törekedni kell a nyitásra, fontos, hogy értsék, milyen értékes munka zajlik az egyetemen, és keresni kell azokat a formákat, amelyekkel a MOME meg tudja mutatni magát. 

A MOME sok változáson van túl. Mit jelent most számodra a stabilizálás? 

Én azt gondolom, hogy most a MOME valóságát kell jól megértenünk, és ebben tartalmi kérdésekkel, fejlesztésekkel foglalkozni. Egy újabb átalakítás nem vinné előre az egyetemet. Jelenleg inkább a kialakult struktúrát kell beüzemelnünk, tartalommal megtöltenünk, és azokat a folyamatokat – például a tantervfejlesztést – végigvinnünk, amelyek közvetlenül érintik az oktatás minőségét. De vonatkozik ugyanez a kutatási programjainkra, a nemzetközikapcsolat-építésünkre vagy más típusú aktivitásainkra is. 

Milyen tartalmi kihívásokkal kell most az oktatásnak foglalkoznia? A következő évek egyik nagy kérdése az is, hogy miként tud a MOME olyan tudást adni, amely segít a hallgatóknak eligazodni a mai korszak válságai között, és közben megőrizni az alkotás örömét.  

Fontos lenne, hogy olyan tudást és eszközöket adjunk a hallgatóknak, amelyek révén valóban tenni tudnak a jövőért, hiszen óriási kihívások érnek el bennünket minden területen: mesterséges intelligencia, innováció, társadalmi hasznosság, klímaválság, fenntarthatóság, lakhatási válság, szociális krízisek, megélhetési nehézségek... Ezek minden szakot érintenek, mindenkinek foglalkoznia kell velük a saját területéhez igazítva. A fenntarthatóság például ma már minden tervezői és művészeti területen megkerülhetetlen, de valódi szakmai tudássá akkor válik, ha megfoghatóbb, akár számokban, mérhetőségben is kifejezhető eszközök és eljárások kapcsolódnak hozzá. A mai hallgatóknak ebben a közegben kell megtalálniuk az alkotás örömét és az őket motiváló értékeket. Talán nehezebb, mint korábban volt, de az alkotási vágy, a pozitív dolgok pozitív megélésének vágya ugyanúgy megvan ma is. 

Sokat beszélünk az oktatás kapcsán is az interdiszciplinaritásról. Hogyan lehet ezt úgy megvalósítani, hogy közben a MOME szakmai közösségei is erősek maradjanak? 

Az interdiszciplinaritás fontos, de nem a diszciplínák felszámolásával, hanem a kapcsolódások mentén. Ebben lehetünk bátrabbak! A kutatólabok például nagy tematikus területeket jelölnek ki, amelyekhez sokféle szakma és szakmakultúra gondolkodásmódja kapcsolódhat. Az interdiszciplinaritást úgy is jó lenne megélni, hogy ha olyan tudásra van szükség, ami nálunk nincs jelen, de máshol igen, akkor hazai vagy nemzetközi egyetemközi működéssel, kapcsolatépítéssel tudjuk azt bevonni. 

Hogyan nyílhatnak meg új kapcsolódási felületek a MOME számára a kreatíviparban, a technológia vagy a kutatás-fejlesztés területén? 

Pozitív, hogy az uniós vérkeringésbe visszakapcsolódhat majd a magyar egyetemi rendszer, ez pedig komoly lehetőségeket jelent a kutatási együttműködésekben. Mindennek persze teljesítmény- és minőségigénye van, nagyobb a verseny, de vannak jól kitapintható formái és struktúrái, köztük olyanok, amelyekben a MOME-nak komoly potenciálja és tapasztalata van. Mivel egy-egy területen gyakran hiányzik a kellően erőteljes, fejlett magyar ipar, ki kell találnunk, hogyan lehet ezt pótolni, és tudunk-e minőségben, arányaiban még intenzívebben kapcsolódni a nemzetközi színtérhez.  

A megújuló intézményfejlesztési tervnek (IFT) a kutatás-fejlesztés is része. Milyen kérdések szerepelnek még benne, és hogyan léphet új fázisba? 

Az IFT-re MOME-stratégiaként tekintünk, jó esetben felöleli a MOME teljes aktivitását: az oktatást, a kutatási tevékenységet, az inkubációs és innovációs programokat, a társadalmi aktivitást, a kommunikációt, tehát az egyetem egész misszióját és működését. A dokumentum mentén az egyetem közössége időről időre egymással vitatkozva, közösen gondolja végig a fajsúlyos kérdéseket. Most a középtávú időszak céljait kell meghatároznunk, legalább négy–hat éves időhorizonton, hogy lássuk, a részlépések hogyan ágyazódnak nagyobb összefüggésrendszerbe.  

Mi az első mérföldkő, amit most magad előtt látsz? Mi az, ami ha sikerül, akkor azt mondanád, hogy jól indult ez az időszak? 

Elsőként a kormányzati tárgyalásokat fogom kezdeményezni, de fontos a félbemaradt Charta – a Szenátus által tavaly elfogadott dokumentum – újrafogalmazása is, olyan egyoldalú értéknyilatkozatként, amely az egyetem hitvallásaként értelmezhető a legfontosabb értékeinkről és működési elveinkről. Mindemellett a már említett tantervfejlesztés és a biztonságos, etikus egyetem továbbépítése is kiemelten fontos számomra. A fejlesztések eredményeképpen pedig biztos vagyok benne, hogy a QS World University Rankings „művészet és design” szakterületi rangsorában – ahol elsőre a vezető százötven intézmény közé kerültünk – egyre előkelőbb helyeken szerepel majd a MOME.